Az Európai Bíróság 2015. szeptember 10-i ítéletében jelentős döntést hozott. A magyar konkrét szabályozás az utazási idő és a munkaidő kapcsolatára vonatkozóan a 2012. I törvény, azaz az új Munka Törvénykönyvével (továbbiakban Mt.) született meg. Az Mt. 86. § (3) bekezdése az alánbbiakról rendelkezik: “(3) Nem munkaidő

a) – a készenléti jellegű munkakört kivéve – a munkaközi szünet, továbbá

b) a munkavállaló lakó- vagy tartózkodási helyéről a tényleges munkavégzés helyére, valamint a munkavégzés helyéről a lakó- vagy tartózkodási helyére történő utazás tartama.

Az Európai Bíróság ítéletéből majd látni fogjuk, hogy a jelenlegi magyar szabályozás részben ellentétben áll a most született bírósági döntéssel.

Az Európai Bíróság az alábbi tényállású ügyben hozott ítéletet: a munkáltatónál a munkavállalók biztonsági rendszerek üzembe helyezésével vagy karbantartásával kapcsolatos feladatokat láttak el. Ezen feladatokat a munkavállalóknak a munkáltató által meghatározott helyeken, azaz ügyfeleknél a munkáltató által meghatározott időpontban kellett ellátniuk. A munkavállalók a munkájukat szolgálati gépjárművel végezték és saját lakóhelyükről indultak az ügyfelekhez. Mindez azt jelentette, hogy a munkavállalóknak nem volt állandó vagy szokásos munkavégzési helyük, mivel minden nap más és más ügyfélhez voltak hivatalosak. A munkáltató annyi szabadságot biztosított a munkavállalóknak, hogy a szolgálati telefonjukat az utazási idő alatt nem kellett bekapcsolva hagyniuk, illetőleg az ügyfélhez vezető útvonalat saját maguk határozhatták meg.

Ezen tényállás alapján hozta meg tehát a Bírósága következő döntést:

” A fenti megfontolások összességére tekintettel az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2003/88 irányelv 2. cikkének 1. pontját úgy kell értelmezni, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló körülmények között, amikor a munkavállalók nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, az e rendelkezés értelmében vett „munkaidőnek” minősül az utazási idő, amelyet e munkavállalók a lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti mindennapos utazással töltenek.

Láthatjuk tehát a magyar szabályozás és a Bíróság döntésének részbeni ellentétét, hiszen a magyar szabályozás az előbb leírt tényállási elemekre vonatkozóan egyéretműen kimondja, hogy a lakóhelytől a munkavégzés helyére történő utazás nem munkaidő, viszont a Bíróság ítélet ezzel ellentétesen munkaidőnek tekinti. Fontos azt, hangsúlyozni, hogy a magyar szabályozás csak részben ellentétes a bírósági döntéssel, hiszen csak akkor állapítható meg az ellentét, ha a munkavállalónak nincs szokásos vagy állandó munkavégzési helye, azaz mindez azt jelenti, hogy akinek pl. állandó munkavégzési helye van akkor annak a lakóhelyétől a munkahelyéig történő utazás továbbra sem lesz  a munkaidő része.

Megjegyezni kívánom azt, hogy a magyar szabályozást az Úniós jog elsőbbségének köszönhetően módosítani szükségeltetik.

A Bírósági döntés itt olvasható: Ítélet

Forrás: curia.europa.eu